A hallással egy kissé hasonlóan vagyunk, mint a látással. A látás esetén a szemünket mozgatjuk a néznivaló irányába, míg hallás esetén a fejünket mozdítjuk el a hangforrás irányába. A figyelem ezen mechanizmusa azonban  sok helyzetben eléggé korlátozott.

A koktélparti-jelenség

Képzeljük el, mi történik egy zsúfolt koktélpartin. Rengeteg ember hangja bombázza a fülünket, de azok forrásai nincsenek elég távol egymástól, hogy pusztán füleink irányításával válasszunk az egyes beszélgetések között. Képesek vagyunk azonban arra, hogy pusztán mentális eszközökkel válasszunk a figyelni kívánt üzenetek közül. Olyan jelzéseket használhatunk, mint a hang iránya, a beszélő szájmozgása és a beszélő hangjának sajátos jellegzetességei, mint például magassága, sebessége és hanglejtése, esetleg a beszéd dialektusa. Azonban még ezeknek a jelzéseknek a hiányában is képesek vagyunk, a nehézségekkel is a jelentés alapján kiválasztani, hogy két üzenet közül melyiket kövessük.

A koktélparti-jelenség kutatásai azt jelzik, hogy nagyon kevésre emlékszünk a nem figyelt üzenetekből. Az ilyen típusú kutatások bevett eljárása, hogy egy fülhallgatót helyeznek az ember fejére, s a két fülbe két különböző üzenetet sugároznak. A kísérleti személyt megkérik, hogy az egyik szöveget figyelje és kövesse hangos beszéddel. Néhány perc után kikapcsolják a magnót, és kikérdezik az alanyt a nem figyelt szövegről. Az emberek nagyon keveset tudnak elmondani a nem figyelt csatornáról. A hallgató megjegyzései általában a nem figyelt fülben hallható hang fizikai jellemzőire korlátozódnak – arra, hogy magas, vagy mély, férfi- vagy női hangot hallottak-e; a szöveg tartalmáról általában semmit sem tudnak mondani.

Abból, hogy ilyen kevésről tudunk beszámolni a nem figyelt szövegből, a kutatók kezdetben azt a következtetést vonták le, hogy a nem figyelt ingereket teljesen kiszűrjük. Mára azonban  már sok adat bizonyítja, hogy észlelőrendszerünk a nem figyelt ingereket is feldolgozza valamilyen mértékig, még akkor is, ha azok sohasem válnak tudatossá. Az egyik erre vonatkozó bizonyíték az, hogy nagyon valószínű, hogy saját nevünket meghalljuk a nem figyelt szövegben, ha halkan is mondják. Ez nem történhetne meg, ha a teljes nem figyelt üzenet, például a terem másik végében beszélgetők hangja elveszne az észlelőrendszer alacsony szintjein. A figyelem hiánya tehát nem gátolja teljesen az üzenetet, inkább csak elhalványítja, mint a hangerő-szabályozó, amely letekerhető, de nem kapcsolja ki a készüléket.

The post Szelektív hallás pszichológusszemmel first appeared on iTakeControl.

Készségeink, mint az autóvezetés, a cipőfűző bekötése, vagy a biciklizés nem követelnek figyelmet, ha már egyszer jól megtanultuk azokat. Automatikussá válnak, és lehetővé teszik, hogy a tudat más dolgokra összpontosítson. Azonban, ezeknek az automatikus folyamatoknak negatív következményei is lehetnek, például amikor a sofőr nem emlékszik a közlekedési jelekre, amelyek mellett elhaladt. Ezért szokták a közlekedési információk esetében külön kiemelni a forgalmi rend változást, és ezért hangsúlyozzák külön, hogy “Kérjük, ne rutinból vezessenek!”

Minél inkább automatikussá válik egy cselekedetünk, annál kevesebb tudatos kontroll kell hozzá. További példa erre a gépíró vagy a zongorista, aki – miközben másol vagy játszik – beszélgetésbe tud elegyedni a kollégákkal, a hallgatósággal. A zongorista két cselekvés – a játék és a beszélgetés – fölött gyakorol kontrollt, de nem gondol a zenére, hacsak rossz hangra nem üt, ami visszatereli figyelmét a zongorázásra, és átmenetileg megszakítja a társalgást. A gépírónak még erre sincs szüksége, egy-egy betű elütése esetén rutinból javít a beszélgetés megszakítása nélkül. Csupán, sortévesztés esetén kényszerül a társalgás megszakítására. Ugyanakkor a zongorista tudja mit játszik, ismeri a darabot, míg a gépíró esetében előfordulhat, hogy a gépelés befejeztével fogalma sincs, hogy mit gépelt le.

Ezt a jelenséget Pierre Janet pszichiáter nevezte el disszociációnak. A disszociáció nem tesz mást, minthogy a kontroll leválik a tudatról. Úgy vélte, hogy bizonyos feltételek mellett a gondolatok és a cselekedetek leválhatnak, vagy disszociálódhatnak a tudat többi részéről, és a tudaton kívül vagy az akaratlagos kontrolltól függetlenül működhetnek.

A disszociáció fogalma nem azonos Freud elfojtásával, mert a disszociált emlékek és gondolatok a tudat számára hozzáférhetőek maradnak. Az elfojtott emlékek azonban csak nagy nehézségek árán emelhetők ismét a tudatba, ha egyáltalán ez lehetséges; sajátos jelekből és tünetekből, amilyen például az elszólás következtethetünk ezekre. A disszociált emlékek következésképpen sokkal inkább a tudatelőttes vagy tudat alatti emlékekre hasonlítanak.

Ha stresszhelyzetbe kerülünk, időlegesen “kikapcsolhatjuk elménket” annak érdekében, hogy hatékonyak maradhassunk. Ha unatkozunk, nappali álmodozásba merülhetünk. Ezek a disszociáció enyhe formái, a tudat egyik részének a másikról való leválását jelentik. A disszociáció szélsőségesebb példáit a többszörös személyiség esetei jelentik.

Következő bejegyzésünkben a DID-ről, azaza a Disszociatív Identitászavarról lesz szó.

The post Kikapcsolt tudat first appeared on iTakeControl.

A leggyakoribb kategóriaspecifikus károsodás az arcok felismerésének képtelensége, melyet prozopagnóziának nevezünk. E betegség jelentkezése mindig a jobb félteke sérüléséhez kötődik, és gyakran a bal félteke azonos területeinek kisebb sérülésével társul.

A károsodást Pallis esete szemlélteti:
Nem tudta azonosítani a gondozóit. “Maga bizonyára orvos, mert fehér köpenyt hord, de nem tudom, maga melyik. Ha megszólal, tudni fogom.” Feleségét sem volt képes felismerni a látogatási időben… Nem ismerte fel Churchill, Hitler és Marilyn Monroe fényképét. Amikor ezekkel az arcokkal szembesítettük, következtetni próbált, megkeresve azokat a “kritikus” részleteket, amelyek megadhatták a választ.

Egy másik kategóriaspecifikus károsodás az élő dolgok felismerésének képtelenségével jár, míg az élettelen dolgok felismerése viszonylag sértetlen, vagy fordítva, az élőket felismeri de az életteleneket nem. Ezekben az esetekben az “élő dolgok” tipikusan ember által készített tárgyak, különösen a kézbe való dolgok, mint például a szerszámok. Az ilyen kategóriaspecifikus zavar esetén tehát a beteg nem képes megnevezni az ismerős baromfiak képeit, de nincs problémája a házi szerszámokkal; egy másik beteg esetleg a fordított mintát mutathatja.

A kategóriaspecifikus károsodások két javasolt magyarázata a normális felismerésről is mond valamit. Az egyik hipotézis szerint a normális felismerés a tárgyak különböző osztályai szerint szerveződik – egy alrendszer az arcokra, egy másik az állatokra, egy harmadik a kis tárgyakra és így tovább -, és ezek az alrendszerek az agy különböző területein helyezkednek el. Ha a beteg, csak korlátozott sérülést szenvedett el, esetleg csak az egyik alrendszert veszthette el, de a többit nem. A jobb félteke egyik részének sérülése lerombolhatja az arcfelismerő alrendszert, de a többit épen hagyhatja.

A másik javaslat azokat a sajátosságokat hangsúlyozza, amelyeket az észlelőrendszer a kategóriák tagjainak felismerésében használ. E hipotézis szerint a kategóriák különböznek abban, hogy milyenfajta sajátosságok azonosítják a tagjaikat. Így például a legtöbb tárgy élő, élettelen egyaránt elsősorban az alakja alapján ismerhető fel, de ez nem igaz az arcokra, amelyek inkább az egyes részeik és azok viszonylata révén azonosíthatók. A prozopagnózia tehát bizonyos specifikus részletek elemzésének meghibásodása lehet, miközben az alak elemzése ép maradhat. Hasonlóképp az ember által készített tárgyaknak általában egyenes éleik vannak, míg a növények és állatok gyakran egyenetlen körvonallal rendelkeznek.

Az élő dolgokat fel nem ismerő, de az életteleneket felismerő betegeknek a szabálytalan alakok elemzésében lehetnek nehézségeik; az ellenkező problémát mutató betegeknél viszont a szabályos alakok elemzése károsodhatott.

The post A felismerés zavarai - II. first appeared on iTakeControl.

Sigmund Freud követőinek pszichoanalitikus elméletei szerint bizonyos emlékképek, impulzusok és vágyak nem hozzáférhetőek a tudat számára. A pszichoanalitikus elmélet ezeket tudattalannak tekinti.

Freud, úgy képzelte, hogy az érzelmileg fájdalmas emlékek és vágyak olykor elfojtásra kerülnek – azaz a tudattalanba jutnak. Továbbra is kifejtik hatásaikat cselekedeteinkre, noha azoknak egyáltalán nem vagyunk tudatában. A tudattalanba szorított gondolatok és impulzusok a feltételezés szerint csak kerülő úton, “álruhában” juthatnak ismét a tudatba: álmainkban, ésszerűtlen cselekedeteinkben, modorosságainkban és nyelvbotlásainkban.

A “freudi elszólás” kifejezés azokra a szándéktalan jelekre utal, amelyek révén a feltételezés szerint e rejtett impulzusok feltárhatók. Egy sokat idézett angol nyelvű példa szerint valaki azt mondja: “I’m sad you’re better.” (Sajnálom, hogy jobban vagy.), eredeti szándéka helyett, ami így hangzott volna: “I’m glad you’re better.” (Örülök, hogy jobban vagy.) Először úgy gondolták, hogy az elszólást a “sad” és a “glad” szavak hangalakjának hasonlósága teszi lehetővé, de az elszólás valódi oka nem e formai jegyben keresendő.

Freud úgy vélte, hogy a legtöbb lelki betegség oka a tudattalan vágyakban és impulzusokban keresendő. Kidolgozta a pszichoanalízis módszerét, amelynek célja az elfojtott tartalom tudatba emelése, s ezáltal a páciens gyógyítása.

A legtöbb pszichológus elfogadja, hogy vannak olyan emlékek és mentális folyamatok, amelyek introspekcióval nem elérhetők, és ezért tudattalannak tekinthetők. Sokan azonban úgy vélik, hogy Freud aránytalanul túlhangsúlyozta a tudattalan érzelmi vonatkozásait, és nem eléggé vette figyelembe más oldalait. Ezek a pszichológusok a tudattalanba azoknak a mentális folyamatoknak az óriási tömegét is belefoglalnák, amelyek mindennapi életünkben folyamatosan jelen vannak, de amelyekhez tudatosan nem férhetünk hozzá.

Az észlelés folyamán például az ember tudatában lehet annak a két tárgynak, amelyek a környezetében vannak, de nincs tudatában azoknak a számításoknak, amelyeket szinte pillanatok alatt végez el, hogy meghatározza, melyik van közelebb, és melyik távolabb. Ugyan ez a folyamat játszódik le a szelektív hallás kapcsán is, mikor egyes információkat ugyan hallunk, de azok nem tudatosodnak bennünk. (Bővebben: Szelektív hallás pszichológusszemmel)

Bár mentális folyamataink eredményéhez tudatosan hozzáférünk annyiban, hogy tudjuk a tárgyak méreteit és távolságát, nem férünk tudatosan hozzá az ezeket kiszámító műveletekhez.

The post Freud és tudattalana first appeared on iTakeControl.

Az agnózia különösen érdekes típusa az asszociatív agnózia. Ebben a tünetegyüttesben a kéreg bizonyos területeinek sérülése esetén a betegnek csak a vizuálisan bemutatott tárgyak felismerésével vannak nehézségei. A beteg például képtelen egy fésű megnevezésére, ha képen mutatják neki, de meg tudja mondani, hogy mi az, ha megérintheti.

A károsodást, Reubens és Benson esete jól példázza:

A kórházban eltöltött első három hét alatt a beteg nem tudta a vizuálisan bemutatott hétköznapi tárgyakat azonosítani, és nem tudta, mi van a tányérján, amíg meg nem kóstolta az ételt. Megérintés után azonnal azonosította a tárgyakat, de amikor egy sztetoszkópot mutattunk neki, úgy írta le, mint “egy hosszú húr egy kerek dologgal a végén”, és megkérdezte, nem karóra-e. A konzervnyitóra azt mondta, “egy kulcs lehetne”. Az öngyújtó megnevezését kérve “nem tudom” volt a válasz. Azt mondta, “nem biztos benne”, amikor egy fogkefét mutattunk neki. A fésűre vonatkozó kérdésre a válasz: “Nem tudom.” A pipára: “Valamilyen eszköz. Nem vagyok biztos benne.” Amikor egy kulcsot mutattunk, azt felelte:”Nem tudom, mi az; talán egy reszelő vagy valamilyen szerszám.”

A felismerés melyik tényezője hibásodik meg az asszociatív agnózisban? Mivel ezek a betegek gyakran jó teljesítményt mutatnak a felismerésen kívüli vizuális feladatokban, például tárgyak lerajzolásában vagy annak meghatározásában, hogy két kép megegyezik-e, a hiba valószínűleg a felismerés későbbi szakaszaiban van, ahol a látott tárgy összehasonlítódik a tárolt tárgyleírásokkal. Az egyik lehetőség az, hogy a tárolt tárgyleírások elvesztek vagy elhomályosultak. Egy másik lehetőség azt feltételezi, hogy a felismerést egy konnekcionista modell hajtja végre, és a probléma a vizuális tudást kódoló csomópontok károsodásának köszönhető.

Kapcsolódó bejegyzés:

• A felismerés zavarai-II.

The post A felismerés zavarai first appeared on iTakeControl.

A videót Luis Concha és Daniel Torres készítette. (University of Alberta, Canada)

The post 1 perc 25 másodperces utazás az agyban first appeared on iTakeControl.

The post Stressz és memória first appeared on iTakeControl.

The post Agyműködés first appeared on iTakeControl.

Az agykéreg alatt elhelyezkedő agyi képlet, mely az új emléknyomok konszolidációjában működik közre. Úgy tűnik, a hippokampusz egyfajta vonatkoztatási renedszert valósít meg, összekapcsolva az emlékek különböző elemeit, melyek az agy elkülönült részein tárolódnak.

The post Mi a hippokampusz? first appeared on iTakeControl.

hippocampusz

Nem csak depresszióhoz vezető biokémiai zavart, hanem kimutatható idegsejt leépülést is okoz a tartósan fennálló, rosszul feldolgozott stressz,- mutatták ki neuro-anatómiai kutatások. A felismerés nyomán érdemes átgondolni a depresszió-megelőzést szolgáló, azaz szorongásoldó gyógyszeres terápia gyakorlatát,- hangzott el egy, a Pszichiátriai Társaság vándorgyűléséhez kapcsolódó tájékoztatón.

Az ma már köztudott, hogy a depressziós beteg tünetei mögött jól körülhatárolt agyi-biokémiai eltéréseket figyeltek meg, melyek gyógyszeres kezeléssel helyreállíthatók, így a tünetek csökkenthetők, illetve elmulaszthatók. Az is ismert összefüggés, hogy a feldolgozatlan stressz előbb-utóbb testi betegségekhez, illetve pszichés zavarokhoz vezet, így sok esetben ez áll a magasvérnyomás betegség, a nyombélfekély vagy éppen az asztma, illetve az alvászavar, a szorongásos zavarok vagy a depresszió kialakulásának hátterében.

Dr. Németh Attila pszichiáter elmondta, megdőlt már az a nézet, amely szerint mindenki egy adott számú idegsejttel születik és abból csak veszít az élete során. Ma már tudható, hogy idegsejtek felnőtt korban is kialakulnak, éppen azért van jelentősége azoknak a stressz-kutatásoknak, melyek bebizonyították, hogy a tartósan fennálló, elhúzódó és erős stressz nem csak depresszióhoz vezető neurokémiai elváltozásokat okoz, hanem leépíti, sorvasztja a tanulás, emlékezés, és a szorongás agyi központjaként ismert hippocampusz idegsejtjeit, azaz megváltoztatja az agy struktúráját is.

Ezekre a kutatásokra értelemszerűen épültek rá azok a vizsgálatok, melyek az antidepresszánsok hatását figyelték meg abból a szempontból, hogy vajon kivédik-e a stressz okozta hippocampus-eltéréseket. Megállapították, hogy a sokféle hatásmechanizmussal működő antidepresszánsok között van olyan, amely kifejezetten az idegsejtképződést gátló hatást, valamint a hippocampus ún. CA3 régiójának sorvadását, s ennek nyomán az említett agyterület térfogatcsökkenését tudja meggátolni.

A pszichiáterek szakmai szervezetei szerint az új kutatások eredményei felvetik a stressz-kezelés, illetve a szorongásoldó terápiák újragondolását: a konfliktusmegoldó készség javítása, a stresszoldás pszichoterápiás megoldásai mellett az agyi anatómiai elváltozások kivédésére az eddiginél korábban alkalmazott antidepresszáns-kezelést javasolva.

The post A stresszoldás védi az agyat first appeared on iTakeControl.