Ha egészen addig ennénk, míg a táplálékkészleteink mennyisége le nem érné az ideális szintet, akkor hozzávetőleg négy órán keresztül táplálkoznánk folyamatosan, mivel ennyi ideig tart az ételek megemésztése. A természet szerencsére megkímélt bennünket ettől a rémségtől, mivel szervezetünket telítődésérzékelőkkel látta el. Ezek az érzékelők az emésztőrendszer kezdeti szakaszában találhatók, és jelzik az agynak, hogy a szükséges tápanyagok úton vannak, az evés leállítható. Az evés leállítását így más – az emésztőrendszer kezdeti részén található – rendszere irányítja, mint az evés elindítását.

Előző publikációinkban többször szóba került már a homeosztázis. Több levelet is kaptunk a témában, ami azt mutatja, hogy némi félreértésre adhatott okot a homeosztázis emlegetése. Nos, evési szokásaink, viselkedésünk, számos eltérést mutat a homeosztázistól. Sokunk testsúlya egyáltalán nem olyan állandó, mint ahogy a homeosztatikus nézőpont alapján várhatnánk.

Az éhség tanulmányozása szorosan kapcsolódik az anyagcsere és az emésztés tanulmányozásához. Sejtjeink működéséhez bizonyos tápanyagokra van szükség. Ezek a tápanyagok az emésztés végtermékei; idetartoznak a szőlőcukor (vércukor), valamint a zsírok és az aminosavak. Az éhség esetében mindhárom szabályozandó változó.

Az éhség erőteljes motívum, ahogy mindenki tanúsíthatja, aki már éhezett. A fennmaradáshoz ennünk kell, és annyit, hogy súlyunkat fenntarthassuk. Hogyan tesszük ezt pontosan? Mi határozza meg, hogy mikor kezdünk enni, és mi határozza meg, hogy mikor hagyjuk abba?