A gyermekkor központi fogalma a fejlődés. Minden életszakasznak megvan a maga speciális feladata, amelyben akkor a gyermek a legtöbbet fejlődik. A fejlődés üteme egyénenként változik, de a fejlődési szakaszok sorrendje állandó. Az élet első éveiben nagyon sok mindent meg kell tanulnia a gyermeknek.
Mindenek előtt hozzá kell szoknia a “kinti” élethez, a nappal és éjszaka váltakozásaihoz, megtanul egyedül (különállóan az anyai testtől) aludni, étkezni, üríteni, később azt szabályozni, beszélni, járni, gondolkodni, társakhoz kapcsolódni, stb. Ebben az időszakban mindenre, ami a fejlődést akadályozhatja – akár környezeti hatás, akár pszichés történés – a gyermek ún. funkciózavarral reagál. Legvalószínűbb, hogy abban a folyamatban keletkezik zavar, ami épp kialakulóban van. A csecsemő az őt ért stresszre leginkább alvászavarral vagy táplálkozási zavarral reagál, a 1,5-2 éves valószínűleg beszédzavarral vagy vizelet-, illetve székletürítési zavarral, és így tovább.
Alvászavarról beszélhetünk, amikor a gyermek:
- nem tud egyedül elaludni
- éjjel többször is felébred, és a szüleit hívja
- nem alszik mélyen, a legkisebb zajra is felébred
- kevesebbet vagy többet alszik, mint amennyit az ő korában kellene
- éjszakai pánikrohamai vannak (pavor nocturnus)
- alvajáró
- lidércnyomásokkal küzd (incubus)
- az alvás-ébrenlét ciklusa felborul (nappal alszik többet)
- fogát csikorgatja éjszaka
- álmában beszél
Ezek közül néhány megoldható szoktatással, legtöbb esetben azonban pszichés probléma áll a háttérben, amivel érdemes szakemberhez fordulni. A különböző pszichológiai iskolák más-más oldalról közelítik meg a lelki egészséget.
A behavioristák szerint a gyermek minden megnyilvánulása tanult folyamat, minden az őt ért környezeti hatások függvénye. Az egyensúlyzavar, a betegség helytelen tanulás következménye, a megoldás az újratanítás.
A csecsemőnek meg kell tanítani az egyedül alvást, és azt, hogy ha éjjel felébred, vissza tudjon aludni anélkül, hogy a szüleit felébresztené. A szoktatás első lépése az, hogy be kell állítani a gyermek biológiai óráját. Segítenünk kell neki a nappal és éjszaka elkülönítésében, ha azt szeretnénk, hogy átálljon a hosszú éjszakai alvásra. Este legyen sötét a hálószobájában, és kevesebb zaj legyen körülötte. Nappal legyen egy kis nappali fény, és ne csökkentsük az otthoni és az utcáról beszűrődő zajokat. Ezután következhet a nehezebb lépés: megtanítani egyedül aludni. A legfontosabb az a sok-sok apró külső tényező, ami az alváshoz kapcsolódik. Ilyen például az elalvás előtti ceremónia: etetés, fürdetés, pizsamába öltöztetés, stb. Elalvás előtt a ringatás, a mese és az altatódal. Fontos azonban, hogy ezek csak az elálmosításra szolgáljanak, az elalvás már a kiságyban történjen, a kiválasztott játéktárgy, kendő, maci stb. társaságában, ezek egész éjszaka a gyermekkel maradhatnak. Hiszen mi, felnőttek is többször felébredünk az éjszakai alvás során. És ha nem az a helyzet fogad minket, mint amikor elaludtunk (pl. valaki átvitt minket egy másik szobába, vagy elengedte a kezünket), akkor nyugtalanok leszünk. Ugyanúgy, a baba is sírni kezd, hogy visszanyerje biztonságérzetét.
Lassan és türelmesen tehát rá lehet szoktatni a gyermeket az “önálló” alvásra. Mindezek mellett azonban elengedhetetlenül fontos a szülők belső biztonságérzete: legyenek határozottak, bízzanak tanításuk sikerében, helyességében. A baba együtt rezdül szüleivel, megérez mindent, ami bennük zajlik, de érzései kifejezésére még csak teste működésével képes: sír, rosszul alszik, nem eszik stb.
Ha érdekesnek találtad ezt, és szeretnél többet megtudni, iratkozz fel hírlevelünkre!